.: július 2013

2013. július 22., hétfő

Junot Díaz: Oscar Wao rövid, de csodálatos élete

Eredeti cím: The Brief Wondrous Life of Oscar Wao

Műfaj: kortárs szépirodalom

Első kiadás: 2007.

Fordító: Pék Zoltán

Kiadó: Cor Leonis Könyvkiadó

Hazai kiadás éve: 2013.

Oldalszám: 332

Oscar aranyos, de súlyos személyiség: egy elhízott, sci-fi imádó, könyvmoly fiú. Ráadásul New Jersey-i gettóba szakadt dominikai család sarja, ami hátrányos helyzet a köbön. Az álma, hogy a dominikai Tolkien legyen, és persze, hogy megtalálja az igaz szerelmet.

Sajnos Oscarnak a saját egyéniségén kívül egy komoly akadály állja útját: a fukú, vagyis az átok, amely nemzedékek óta sújtja családját, azóta, hogy nagyapja nemet mondott Trujillónak, a véreskezű és véresszájú diktátornak, amiért súlyos árat fizetett.

A regény több idősíkon és több mesélőn keresztül követi nemcsak egy család történetét, de Dominika modern történelmét is, érdekes és megkapó szereplőkön keresztül ábrázolja az életet egy olyan véres diktatúrában, amely embertelen és emberellenes volt. Junot Díaz regénye egyedi hangjával, az irodalmi stílusok ötvözésével derűsen előadott, de szívszorító történetével rengeteg díjat és elismerést begyűjtött, többek között a Pulitzer-díjat is.

A könyvről:

A kortárs szépirodalom legegyedibb hangja, Junot Díaz nem túl termékeny író, hiszen az elmúlt két évtizedben mindössze három könyve jelent meg: a Fulladás című novelláskötete 1996-ban került kiadásra, majd Oscar Wao rövid, de csodálatos életének regényével jelentkezett 2007-ben, legutolsó műve, az Így veszíted el 2013-ban került a magyar könyvesboltokba, és hamar igen nagy közönségsikert aratott. A kritikusok elismerését azonban Oscar Wao történetével vívta ki, melyet Pulitzer-díjjal is jutalmaztak, írását pedig a New York Times adrenalin-meghajtású prózaként aposztrofálja.

A szexualitástól sistergő történetben Oscar azon tinédzserek gyötrelmes mindennapjain át kalauzol minket, akik kilógnak a sorból, beilleszkedési problémáik miatt igazi társasági sünök, karakterében sok kezdeményezésre képtelen, kicsúfolt, túlsúlyos fantasy rajongó fiú ismerhet magára, aki a szex terén épp igencsak „aszályos” időket él meg. Próbál ismerkedni, de erőfeszítései csúfos kudarcokban végződnek, egyedül írói karrierjébe vetett hite tartja fent maradék önbecsülését, az a vágy, hogy egyszer majd ő lesz a dominikai Tolkien.

Az elbeszélést több szereplő nézőpontja alapján ismerhetjük meg, ezek egyike Yunior, akit az Így veszíted el című kötetből már ismerhetünk, mint a szerző alteregóját, aki minden könyvében szerepet kap. A jelen idő narrátorai inkább a személyes és párkapcsolati problémákat fejtik ki, míg az egy-két generációval korábbi szereplők hétköznapjai a túlélésről szólnak. A múltat és a jelent egy ősi legenda a "fukú americanos" átkának legendája köti össze.

"Azt mondják, hogy Afrikából származik, a rabszolgasorba hajtottak sikolyaiban érkezett; hogy a taíno indiánok halálos átka volt, amely akkor mondatott ki, amidőn az egyik világ elpusztult és egy másik elkezdődött; hogy démon volt, aki az Antillákon résnyire nyitva hagyott rémálomajtón surrant be a Teremtésbe. Fukú americanos, vagy hétköznapibb formában csak fukú - tág értelemben valamiféle átok vagy végzet; szigorúan véve az Újvilág Átka és Végzete. Az „Admirális fukú"-jának is nevezik, mert az Admirális egyszerre volt a bábája és egyik jelentős európai áldozata; noha „felfedezte" az Újvilágot, az admirálist nyomorultan és szifiliszesen érte a halál, (állítólag) isteni hangokat hallva. Santo Domingóban, az Általa Imádott Földön (amit Oscar a végén úgy nevez, az Újvilág Nullpontja) az Admirális neve mindkét fukú, a kicsi és a nagy szinonimája is lett; aki kimondja vagy akárcsak hallja a nevét, az a balsorsot vonja a saját és szerettei fejére.
Nevétől és eredetétől függetlenül úgy tartják, az európaiak Hispaniolára érkezése szabadította a fukút a világra, azóta vagyunk mind nyakig a szarban. Lehetséges, hogy Santo Domingo a fukú nulladik kilométere, belépési pontja, de mi mindnyájan vagyunk, akár tudunk róla, akár nem."

A Dominikai Köztársaság történelmét valószínűleg csak kevesen ismerik, de Díaznak köszönhetően a szépirodalom könnyebben emészthető formáira vevő közönség már pontosan ismeri a pocakos szadista Rafael Trujillot, azaz El Jefe-t, Dominika engesztelhetetlen diktátorát, aki a megfélemlítést, a terrort, a nemi erőszakot a kulturális, gazdasági és társadalmi élet hathatós vezetési eszközének tekintette. Hithű csatlósa, Porfirio Rubirosa révén pár sor erejéig magyar vonatkozást is kap a könyv, a Trujillo-rezsim „boldog-énje”, a nemzetközi playboy ugyanis Gábor Zsazsa kegyeit élvezte.

"A negyvenes-ötvenes években Porfirio Rubirosa - vagy ahogy az újságok nevezték, Rubi - volt a harmadik leghíresebb dominikai a világon (az első a Bukott Marhatolvaj volt, a második pedig maga a Kobranő, Maria Montez). A magas, jókedvű szépfiú, kinek „hatalmas fallosza óriási pusztítást végzett Európában és Észak-Amerikában", az üdülőlátogató, autóversenyző, pólómániás playboy megtestesítője volt, a Trujillo-rezsim „boldog énje" (és valójában is Trujillo egyik legismertebb talpnyalója). A korábban mellékesen modellkedő, fess világfi 1932-ben nagy csinnadrattával elvette Trujillo lányát, Flor de Orót, és noha öt évvel később, a haiti népirtás évében el is váltak, a srácnak sikerült El Jefe kegyeiben megmaradnia egészen a rezsim fennállásának a végéig. Volt sógorától, Ramfistól eltérően (akivel gyakran kapcsolatba hozták) Rubirosa képtelennek tűnt jobbra-balra gyilkolászni; például 1935-ben New Yorkba utazott, hogy végrehajtsa El Jefe halálos ítéletét a száműzött vezetőn, Angel Moralesen, de elmenekült, mielőtt az elfuserált orgyilkosságra sor kerülhetett volna. Rubi igazi dominikai nagyfasz volt, rengeteg nőt megdugott: Barbara Huttont, Doris Duke-ot (aki történetesen a világ leggazdagabb asszonya volt), Dániellé Darrieux francia színésznőt és Gábor ZsaZsát, hogy csak néhányat említsünk. Ramfis haverjához hasonlóan Porfirio autóbalesetben halt meg 1965-ben, amikor a tizenkét hengeres Ferrarija lesodródott az útról a Bois de Boulogne parkban. (Nehéz eltúlozni, hogy az autók mekkora szerepet játszanak történetünkben.)"

A szerző rendkívül szuggesztív, jó humorú, könnyű felvenni szövegének az európai tempóhoz mérten igencsak gyors ritmusát, a vulgáris kifejezések használatát lassan stíluselemként jegyezheti, de mégis… az elbeszélést leginkább úgy jellemezhetném, hogy erős kezdés utáni gyors visszaesés. A könyv első negyede zseniális, szinte faltam az oldalakat, minden elem megvolt benne ahhoz, hogy egy epikus történet kerekedjen ki a végén, összességében mégis inkább csak közepes lett. Ennek oka valószínűleg az, hogy olyan hiteles, izgalmas és érdekfeszítő leírást adott Dominika történelméről, majd Oscar jelleméről, hogy a később felvonultatott szereplők érdekessége már nem volt képes felülmúlni a könyv elejét. Nem jött be a váltott narratíva. Díaz stílusa annyira rányomja a bélyegét a szereplőkre, hogy váltáskor időnként fel sem lehetett ismerni a karaktereket, ráadásul gyengítette a cselekmény vezetését és a párbeszédjelek hiányával ötvözve melegágya lett az itt-ott felbukkanó bakiknak… Díaz igazi tehetség, de nagy szüksége lenne egy szigorúbb szerkesztőre, és/vagy egy precíz mentorra.

Talán kicsit kritikusabb vagyok a regénnyel, mint ahogy azt érdemelné, de úgy érzem, Junot Díaz bár befutott író, a díjesők miatt túlreprezentált, és még nem alkotott igazán maradandót. Be kell még érnie, de az már világosan látható, hogy olyan kvalitású művész, akinek szereplői szinte megelevenednek a könyv lapjain, és láthatóvá válik a le sem írt testbeszédük – igen kevés tollforgató képes ekkora kifejezőerővel bírni. Nagyon szeretnék már tőle olvasni egy komoly regényt, telis-tele társadalmi és etikai problémákkal, a szokásos túlfűtöttség nélkül.

"Hősünk nem tartozott azok közé a dominikai kandürgők közé, akikről állandóan mindenki beszél - nem volt se felkapott baseballisten, se szívdöglesztő bachatero, se menő playboy, akiknek dögös bigék milliói csüngnek a farkán.
Sőt életének egy korai szakaszát kivéve a srácnak sose volt szerencséje a nőkkel (ami igencsak dominikátlan dolog volt tőle).
Hétéves volt akkor.

Ifjúsága ama áldott napjaiban Oscar amolyan pöttöm Casanova volt. Az a tipikus kisiskolás hősszerelmes, aki állandóan csókot próbál lopni a lányoktól, állandóan odamegy mögéjük a merengue alatt és hátulról medencemasz-százst végez rajtuk, az a nigger, aki elsőnek tanulja meg a perritót, és aki ropja is, amikor csak lehet. Merthogy abban az időben (még) „normális" dominikai fiúnak számított, aki „tipikus" dominikai családban nevelkedett, és bimbózó striciségét a rokonok és a barátok egyaránt bátorították. A partikon - és bizony sok-sok parti volt azokban a rég letűnt hetvenes években, amikor a Washington Heights még Washington Heights volt, mielőtt a Bergenline Avenue-t kábé száz háztömb hosszan kisajátították a spanyolok - egy részeg rokon előbb-utóbb mindig ráuszította Oscart egy kislányra, aztán mindenki vonítva figyelte, ahogy a fiú és a lány a felnőttek csípőfogózását utánozzák.
Látnotok kellett volna, sóhajtozott az anyja utolsó napjaiban. Ő volt a mi kis Porfirio Rubirosánk."

Dicsérni is szeretnék végül, mert a fordítás ezúttal remekül sikeredett, és a stílust érzékeltető spanglish kifejezések szószedete nagyban segítette a szöveg értelmezését. Számomra ez a könyv nem a kortárs szépirodalom gyöngyszeme, nem is Pulitzer-díjas alkotás, de remek lehetőség arra, hogy egy autentikus hangú, fiatalos stílusú szerző tollából ismerkedhessünk meg a bevándorló dominikai szubkultúra gyökereivel.

A Profundus Librum értékelése:

A könyv első negyede 10 pontos, később 6-7.

A könyvért külön köszönet az ekultura.hu munkatársainak és a Cor Leonis Könyvkiadónak !

Webajánló:

Írásunk az ekultura.hu oldalán

Kötelező két perc dominikai történelem Junot Díaz tollából

"Azoknak, akiknek kimaradt kötelező két másodperc dominikai történelem: Trujillo, a huszadik század egyik leghírhedtebb diktátora 1930 és 1961 között uralkodott a Dominikai Köztársaságban engesztelhetetlen, könyörtelen brutalitással. Trujillo (ismerték még El Jefe, azaz „A Főnök", de Bukott Marhatolvaj és Faszfej néven is) pocakos, szadista, disznószemű mulatt volt, aki fehérítette a bőrét, és imádta a Napóleon korabeli férfidivatot; a DK politikai, kulturális, társadalmi és gazdasági életének szinte minden aspektusát a kezében tartotta az erőszak, megfélemlítés, mészárlás, nemi erőszak, kooptálás és terror hatásos (és ismerős) elegyével; úgy kezelte az országot, mintha egy ültetvény lenne, ő pedig a gazda.

Első pillantásra a latin-amerikai vezető prototípusa, ám hatalma végzetesnek bizonyult sok olyan tekintetben, amelyet kevés történész vagy író ragadott meg igazán, sőt merem állítani, hogy elképzelni sem tudott. Nekünk ő volt Szauron, Arawn, Darkseid, az Első és Utolsó Diktátor; egy olyan különös, olyan perverz, olyan rettenetes alak, hogy még egy tudományos-fantasztikus író sem tudott volna ekkora faszt kitalálni. Emlékezetes arról, hogy a Dominikai Köztársaság MINDEN LÁTVÁNYOSSÁGÁNAK A NEVÉT MEGVÁLTOZTATTA a saját dicsőítésére (Pico Duarte így lett Pico Trujillo, és így lett Santo Domingo de Guzmán, az első és legrégibb város az Újvilágban Ciudad Trujillo); hogy a nemzeti örökség minden szeletéből gonosz monopóliumot csinált (és ez hamar a bolygó egyik leggazdagabb emberévé tette); hogy kiépítette a félteke egyik legnagyobb hadseregét (a tagnak bombázószárnyai voltak, a kurva életbe); hogy megdugott minden dögös bigét, akit csak meglátott, még az alárendeltjei feleségeit is, nők ezreinek ezreit; hogy elvárta, nem is, kikövetelte népe feltétel nélküli tiszteletét (a nemzeti szlogen árulkodó módon „Isten és Trujillo" volt); hogy úgy vezette az országot, akár egy tengerészgyalogos-kiképzőtábort; hogy minden ok nélkül megfosztott barátokat és szövetségeseket rangtól és tulajdontól; hogy szinte természetfeletti képességekkel rendelkezett.

Kiemelkedő eredményei közé tartozik: az 1937-es népirtás a haiti és haiti-dominikai közösségben; az egyik leghosszabb és legártalmasabb USA által támogatott diktatúra a nyugati féltekén (és ha mi, latinok, bármiben jók vagyunk, akkor az USA által támogatott diktátorok elviselésében biztosan, úgyhogy ezért a sikerért nagyon is megdolgoztunk, az argentinok és chileiek még mindig fellebbeznek); az első modern kleptokrácia létrehozása (Trujillo már azelőtt Mobutu volt, hogy Mobutu maga Mobutu); amerikai szenátorok módszeres megvesztegetése; és végül, de nem utolsósorban a dominikai nép modern állammá kovácsolása (elérte azt, amit a tengerészgyalogos kiképzői a megszállás alatt képtelenek voltak)."

Részet Junot Díaz: Oscar Wao rövid, de csodálatos élete című könyvéből

2013. július 14., vasárnap

MONET, GAUGUIN, SZINYEI MERSE, RIPPL-RÓNAI Impresszionista és posztimpresszionista remekművek a Magyar Nemzeti Galériában

Páratlan kincseket tekinthetünk meg a Magyar Nemzeti Galéria legújabb időszaki kiállításán, és túlzás nélkül mondhatom, hogy ez a kivételes kiállítás az év egyik legfontosabb kulturális eseménye. A Galéria fennállása óta soha nem volt még ilyen átfogó tárlat, ahol az impresszionizmus és posztimpresszionizmus legkiválóbb magyar és francia mesterműveit láthatjuk egy helyen. Cézanne, Gauguin, Van Gogh, Pissarro, Monet, Degas, Renoir az egyik oldalon, Rippl-Rónai József, Ferenczy Károly, Vaszary János, Fényes Adolf, Mednyánszky László legismertebb képei a másikon. Szinyei Merse Pál egyik legszebb képét, a Majálist pedig külön erre az alkalomra restaurálták. Több százan dolgoztak azon, hogy a jeruzsálemi Izrael Múzeum és a budapesti Szépművészeti Múzeum együttműködése révén bemutatható legyen ez a páratlan gyűjtemény.

Abban a szerencsében volt részem, hogy bejutottam a zártkörű megnyitóra, és az ilyen lehetőség mindig különleges élmény, áthatja valami láthatatlan emelkedettség. Egyedüli aggodalmam a férjem volt, aki bár kedveli a festészetet, az impresszionistákra pontosan úgy reagál, mint a párizsiak az irányzat megszületésekor: értetlenséggel. Később az is feltűnt, hogy a megnyitón szokatlanul kevés volt a fiatal, mintha a festészet kihalás szélén álló műfaj lenne, mely nem képes megragadni a 30 év alatti korosztály figyelmét. A feszültségem szerencsére hamar feloldódott, mikor megláttam beözönleni az örökké késő ifjúságot, akik ülőhely és ünneplő öltözet híján a maguk természetességében ültek le a múzeum lépcsőjére. Izgatottságuk és türelmetlenségük szinte kézzel fogható volt, alig várták, hogy találkozhassanak végre a nagy mesterek halhatatlan műveivel.

A frappáns, kölcsönösen egymást méltató kurátori, igazgatói és szponzori beszédek után végre elérkezett a pillanat, amikor ugyanúgy állhattunk egy-egy festmény előtt, mint egy évszázaddal korábban a vadember Cézanne, a különc Gauguin vagy az őrült Van Gogh. Varázslatos élmény volt annak ellenére is, hogy Monet Tavirózsáinál és Szinyei képeinél toporogva várnunk kellett a sorunkra. Ezek a művek túlélték készítőiket, bekerültek a halhatatlanok birodalmába, és mikor megállunk előttük, a lenyűgöző vizuális élményen túl néhány pillanatra minket is megérint a múlhatatlanság szele.

Ha az impresszionizmus jeles képviselői sejthették volna, hogy alig száz évvel az új irányzat megszületése után ekkora nemzetközi elismertségre tesznek szert, ez talán elégtételt adott volna nekik az életükben elszenvedett mellőzöttségért és nélkülözésért. Az új irányzatot ugyanis sem a híres párizsi Salon éles szemű és minden újítástól irtózó ítészei, sem a közönség nem fogadta egyből szívébe. Az „impresszió” festészete egy oly korban született, mikor a természetábrázolás egyedüli módja csak és kizárólag annak hű kopírozása lehetett, a klasszikus portrék pedig ünnepélyes mozdulatlanságba dermedve vártak muzeális örökkévalóságukra.

Kifejlődött közben az az öntudatos generáció, akik inkább a hangulatot akarták megragadni, nem szépíteni a valóságot, hanem az igazat festeni. Claude Monet egy ízben komoly kritikában részesült, mert egyik aktján mestere túlságosan vaskosnak találta a modell bokáját és súlyosnak a kebleket. „Prakszitelész száz tökéletlen modell legjobb részeit válogatta össze, hogy mesterművet alkosson!”- mondta az ifjú diáknak, aki erre azt válaszolta: „Csak azt rajzolhatom, amit látok.”

A festők érvényesülési lehetőségét akkoriban azonban egyedül a francia Salon adta, a fizetőképes közönség ugyanis kellően sznob volt ahhoz, hogy a műértő zsűri bólintása nélkül ne vásároljon képeket. A hivatalos műbírálat elutasította a színek mestereit, sőt egyenesen szabotálták magánkiállításaikat, „elnevetőket” alkalmaztak, akik elvegyültek a közönség soraiban, és lesajnáló kacagásaikkal teremtettek negatív közhangulatot. Charles Baudelaire költő szíve izzó haragra gyúlt ekkor, és a következő szavakkal éltette az impresszionistákat: „A kudarc nem szégyene, hanem érdeme a művésznek, legyen büszke arra, hogy az ostoba tömeg megugatja.”

A festészet rajongói persze „elnevetők” nélkül is szkeptikusan fogadták a változásokat. Keresték a realizmust, a drámát, a vallásos áhítatot, a történelmi képek monumentális erejét, helyette viszont elnagyolt vonalakat, vibráló színeket kaptak, és ez az irritáló színmassza oly visszatetsző lehetett a 19. században, hogy azt az érzést keltette, mintha a festő nem tudna festeni. Pedig a modern művészet megszületésének voltak tanúi, ahol a festmény témája nemcsak az ünnepnap lehetett már, hanem a hétköznapi élet és lelkiállapot is. A figurák pontos kidolgozottsága immáron nem kötelezettség, a művész sejtet inkább, és aprólékos kidolgozottság-mentességtől jut el a teljességhez. Elhagyták a cicomát, a tragédiát, az alakok helyett a hangsúlyt a színválasztás kapta, az idealizálás pedig ezúttal nem kapott helyet.

Ezek a bátor művészek képesek voltak szembemenni az árral, a színek és a fények ragyogó összhangját, a hangulat kultuszát adták a nézőknek, és lassan megtört a jég. Az impresszionizmus apostola, Claude Monet 1889-ben győzte le végül a közönséget, és attól fogva sem anyagi gondja, sem érvényesülési nehézsége nem volt többé, az 1900-as világkiállításra pedig az impresszionizmus „akadémiai” művészetté vált. Szinyei Merse Pál így ír erről önéletrajzában: „…festő pajtásaim kik múlt évben Párisban jártak a világkiállításon csoda dolgokat beszéltek a francia festőkről: képeik nincsenek componálva, egészen olyanok, mint a természet! – Minden egyszerű világos színekkel festve, a zöld gyep világos zölddel zöldre, a kék ég kékre, a piros kendő pirosra! – Megálljunk csak! Hiszen ez ugyan az, amit én akarok! – Így lettem én a francia festők utánzója, mielőtt még tőlük egy képet is láttam volna. – Ab invisis.”

A hazai impresszionistáknak is végig kellett járniuk az elismertséghez vivő út kálváriáját, néhányuk a meg nem értés elől külföldre menekült, de még a zord körülmények között is jelentős, világszínvonalú művekkel járultak hozzá a Párizsból indult irányzathoz. Még kételkedő társamat is megérintette néhány festmény, és hamar arra a merész megállapításra jutott, miszerint a magyarok messze jobban festettek az összes franciánál.

Az idei nagyszabású tárlat alig 25 év válogatott festményeit tartalmazza, különlegességét pedig az adja, hogy először és utoljára látható így együtt a 120 festmény. A kiállítás szervezői nemcsak a műértő és -kedvelő publikumot várják, bölcs előrelátással a legifjabb nemzedékre is gondoltak, így a kiállítás megtekintése a tárlatvezetéssel együtt családi program is lehet, a gyermekek részére pedig impresszionista kifestőfüzet is készült.

A kiállítás 2013. október 13-ig tekinthető meg a Magyar Nemzeti Galériában.